2015. július 13., hétfő

Meddig hagyjam, hogy a gyerekemet betegítse egy „barátság”?


Szülőként és tanárként is állandó gondolkodnivaló az, hogy mennyire szabad beleavatkoznom a gyerekek kommunikációjába, a közöttük levő viszonyokba. Meddig tart a „még nem szabad” – helyzet és mikor érkezik el a „most már muszáj”.

A gyerekek közötti agresszió kezelésére gondolok.

Nem lehetünk mindig a nyomukban. Nem is vennék jó néven, mint ahogy mi sem vettük (volna) annak idején. A gyerekeknek meg kell tapasztalniuk egymást és magukat, meg kell tanulniuk védekezni, nemet mondani dolgokra és emberekre, valamint erősnek lenni (erőszak nélkül).

De hát vannak helyzetek, amiket már nem nézhetünk tétlenül.

„A gyerekek közötti agresszió” – mondom, csakhogy az agressziónak nagyon sokféle formája van… A mi életünket az egyik lányunk iskolába kerülésével elérte az agressziónak az a szintje és formája, ami a dolgok át- és újragondolásra késztetett ‒ már ami a felnőtt beavatkozásának a mértékét és a hogyanját illeti.

A lányunk hajlamos volt már az óvodában is arra, hogy hagyja magát zsarolni; hogy kiskutyaként menjen azután az ovis társa után, aki őt alárendelt státuszba rendeli, sőt meg is alázza. Nemegyszer vettem észre, hogy a kis „barátnője” uralja lányunkat és a kapcsolat nem egészséges. Egyértelmű volt számomra, hogy mi a gond, mert már korábban is észrevettem, hogy az illető kislány mennyire rá van telepedve a gyerekemre; reggelenként azonnal lekapcsolta, engem is szinte el akart tuszkolni mellőle. Járt nálunk is ‒ szívesen látjuk itthon a lányaink barátait ‒ és bizony akadt olyan helyzet, amikor le kellett állítanom, annyira agresszív volt. Persze nem verekedésre kell gondolni; a lényében volt az, indirekt módon. Bár a lányunk gyakran panaszkodott arra, hogy nem jó neki abban a kapcsolatban, kilépni nem tudott és nem akart belőle. Akkor odáig fajult az egész, hogy a lányomat már fizikailag is betegítette; lefogyott, alig evett, hasát-fejét fájlalta és végül ‒ négy év háborítatlan és örömteli óvodába járás után egyszer csak azzal jött, hogy nem akar óvodába menni… Akkor az óvónők segítettek. Észrevették ők is a problémát és eredményesen közbeavatkoztak. Nem engedték, hogy egyedül maradjanak egymással a lányok, állandó kontroll alá vették őket.

Azt sejtettük, hogy a lányunkat mindig meg fogja találni egy-egy hasonló gyerek és ő is az ilyen gyerekeket. Tanárként tapasztalom, hogy minden osztályban ott van ez a jelenség és nem könnyű helyzetek elé állítja az embert. Mindig vannak gyerekek, akik problémával élnek, és problémát is keltenek a társaik között. Tudtuk, hogy a lányunkat ez a dolog máshol is meg fogja találni. Meg is találta, rögtön az iskola első osztályában. Az ott történtek azonban meghaladták az ingerküszöbömet. 

De jöjjön a konkrét kontextus.

Már adventkor az iskolában töltött nyílt napon voltak disszonáns érzéseim azzal kapcsolatban, ahogyan a kislányom együtt volt a barátnőjével. Nem történt semmi, de nekem sok volt, ahogyan negligálták a tanító kéréseit. Tudtam, hogy a lányom magától ilyenekre nem ragadtatja magát. Mintha arra ment volna ki a játék, hogy ki tudja őt jobban befolyásolni – ez volt az érzésem.  

A lányunk születésnapján (hét évesen elhívta az osztálytársait hozzánk) lettem figyelmes arra, hogy a lányunk a kis barátnőjével előszeretettel rohangál az egyik osztálytársuk után és csúfondárosan „becézik”. Később ki is derült, hogy az illető kisgyereknek ez korántsem volt olyan vicces, mint az elsőre látszott és az is egyértelművé vált, hogy nem a vicceskedés volt a célja. Gyakorlatilag üldözték és megalázták a kisfiút. Az ügy a következő hónapokban olyan súlyossá vált, hogy direkt módon fel kellett szólítanom a lányomat, hogy hagyja abba. Emlékeztettem arra, hogy milyen rosszul esett neki, amikor őt csúfolták az óvodában. Panaszkodott, hogy őt/őket is csúfolja az osztályban három kisfiú – ilyenkor mindig gyanakodtam, hogy esetleg visszakap/nak valami kölcsönt és ez utóbb be is igazolódott. Közben anyai ösztöneim azt súgták, hogy valami nincs rendben azzal a kapcsolattal, ami a csúfolódást kezdeményező kislány és az én lányom között van. De nem gondoltam, hogy a témát közvetetten érintő beszélgetéseken, utalásokon kívül célszerű lenne mást is tennem.

Aztán jött a döbbenet, amikor arról értesültem, hogy az illető kislány arra szólítja fel a fiúk közül az ellenállásra kevésbé képeseket, hogy húzzák le a nadrágjukat, mert„pöcsnézés van” - ahogy a kislány mondja. És van, aki fél is tőle, mert verekedős, harcművészeti edzésre jár. 

A nagyobbik lányomból év végén bukott ki, hogy nem szereti a húga barátnőjét, mert az „kukin akarja rugdosni a fiúkat és ha sikerül neki, ujjong, hogy „Telitalálat!” Ezt mesélte a gyerekem. 

Sejtésem szerint az ügyben nem a szexuális vonatkozás a lényeg (bár nem elhanyagolandó és az is messzire vezethet, hogy miért épp így nyilvánul meg ez a kislány), hanem maga az erőszak.

A férjem és én is (más-más alkalommal) elkísértük az osztályt kirándulni. Azt láttuk, hogy az illető kislány gyakorlatilag hipnotizálja a lányunkat, aki nem tud róla leszakadni, felveszi az ő attitűdjeit, viselkedés- és beszédmódját; kifordul magából. Döbbenettel láttam, hogy a kislány gyakorlatilag megteremtett egy árnyék-birodalmat, amelynek külön szlengje volt, és ahol ő határozta meg a viszonyokat. A tanév során a többi szülő között is téma volt a két lány viselkedése.

Időnként közvetve próbáltam a lányunkkal beszélgetni arról, hogy nem jó, ha mindenben követi a kis barátnőjét. A direkt tiltást nem láttam (és most sem látnám) célravezetőnek, hiszen csak dacot váltana ki.

A lányunk bizonyítványában (részletes szöveges értékelés) több tanár is írt arról, hogy problematikusnak látja a két gyerek dolgait. Ez órákon gyakran „csak” az oda nem figyelésben, afféle bojkottáló összekacsintásban nyilvánult  meg ‒ de az én szemöldököm már ettől tartósan felhúzva maradt ‒ attól meg pláne, ami ezután következett.

Mert a lányom az iskolaév utolsó napján már azzal jött, hogy az illető kislány most már azt akarja, hogy a lányom húzza le a bugyiját.


Nem tudom meddig hordozta magában, amíg ezt elmondta. Tartok tőle, hogy küzdött magában, mire kihányta. De sajnos ez sem azt váltotta ki belőle, hogy kiszálljon.

Én pedig azóta vívódom magamban, hogy nem kellett-e volna hamarabb közbelépnem, illetve hogyan lett volna érdemes hozzáfogni. Nem tudom, hogy mit tehettem volna a formális visszajelzéseken kívül (visszacsatolás az osztálytanítónak majd a tanári konferenciának, a szülőtársaknak) és mi történt volna. Bíztam benne, hogy az osztálytanító mind a gyerek(ek), mind az illető kislány szülei felé megteszi, amit kell. Meg is tette biztosan.

De mire elég ez? Maximum tüneti kezelés. Persze elhívhattuk volna gyakran magunkhoz a kislányt és egy szeretetteljesen alakuló légkörben talán lassan másfelé alakult volna a kapcsolat. Nem tudom. Igazán nem hiszek benne – ahhoz nagyon sokat kellett volna együtt lennünk, a két családnak is. Ez egyszerűen kivitelezhetetlen. A dolgok ráadásul soha nem a felnőttek szeme előtt történtek – hiszen ez volt a lényege. Az iskola nagy területen fekszik, sok a bozót, a félreeső zug, hallótávolságon kívül lehet kerülni…

Ez az egész nem csak az én kislányom szempontjából baj. A másik kislány is bajban van.

Szülőként most egyelőre a saját gyerekem baja miatt aggódtam. Egyre inkább.

Tanárként azt gondolom, hogy ha egy gyerek ilyen szintű problémával él mint az a kislány, azt nem lehet egy csapásra gyógyítani. Az sok időbe telik és nagyfokú együttműködést kíván a szülők és az iskola között. Ha egyáltalán hajlandók a szülők meglátni a problémát az ilyesmiben.

De a kislányom anyjaként meg csak ott álltam év végén, hogy ez nincs rendben. A félelemkeltés, az oktrojált "pöcsnézés" nagyon nincs rendben. A lányom megalázása nincs rendben.
Egy Waldorf iskolában pedig különösen.
Abban, hogy nem „feküdtem rá” az ügyre, benne volt, hogy tudtuk: csak év végéig maradunk az iskolában, jövőre nem oda fognak járni a lányaink. És ennyiben maradtunk magunkkal. Eltoltuk a problémát.


Tudjuk, hogy ha a lányunk nem tanul meg kilépni a rákényszerített játszmákból, akkor az egész életét végigkíséri ez a dolog. (Sok felnőtt él így.) Lehet, hogy sok keserves tapasztalatra lesz szüksége ahhoz, hogy megerősödjön ezen a téren. De nem akarom hogy most, hét és fél évesen ilyen szinten betegítse egy barátságnak vélt kapcsolat; nem akarom, hogy asszisztáljon az agresszióhoz, miközben maga is agresszió áldozata. Az iskola első évében.
Ha a lányunk maradt volna az osztályban, akkor most nagyon nem jó kedvvel indulnék a következő tanévnek. Sőt felvetődne, hogy nekiindulnánk-e.


Ez a „most már muszáj” helyzet volt.





3 megjegyzés:

  1. Szia Melinda! Tudok neked magánban írni? Itt az oldalon nem látok ilyen lehetőséget.
    Köszi, Judit

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jelölj be a face-en, visszajelöllek és küld üzenetet. (Egy szemüveges mamóka-bábu a prfilképem - Pető Melinda)

      Törlés
  2. Jaj de átérzem ezt a dolgot. A lányunkat az ovi 3,5 éve alatt összesen 3 ilyen-olyan módon agresszív-domináns barátnő találta meg. Egyik kapcsolatból sem akart kiszállni, sőt, volt, hogy egyszerre mind a 3 kapcsolat "futott" Az utolsó óvodai évre kezdte el magát bizonyos helyzetekben már védeni, illetve azt tapasztaltam, hogy más kapcsolataiban viszont sokkal határozottabb lett. Persze ezt a 4 évet mi is végigszenvedtük, hiszen az egész napos elnyomás után otthon, velünk szemben adta ki frusztrációját, ami persze senkinek nem esett jól.
    Nekünk az iskolába kerülés jól sikerült, ott egyelőre nem látszik ilyen domináns kapcsolat. Az is igaz, hogy Villő maga sem igazán kötődik senkihez úgy, mint az ovis barátnőihez. Ezek a kapcsolatok a mai napig megvannak, de már nem mindennaposak, és így kevesebb frusztrációt, és több örömet okoznak. És mi sokat beszélgettünk arról, hogy a másik gyerek viselkedésében mi a zavaró, bántó - és hogy ő ezt ne adja tovább mások felé (pl felénk, a testvére felé, stb). Hosszú távon, mi is kiléptünk volna az oviból, ha nincs magától vége ennek. És nekünk is nagyon jó partnerek voltak az óvónők,akik nem hagyták, hogy folyton kettesben legyen 1-1 lánnyal. Félelmetes volt látni azt is, ahogyan a testi agresszió (3-5 éves korig) lassan, észrevétlenül, de átmegy főként verbális agresszióba kb 6 éve kortól. :(

    VálaszTörlés