Az osztályzat nem csak a gyerek teljesítményéről szól.
Amikor egy gyerek kap egy egyest vagy egy ötöst, abban nem csak az van benne, ahogyan ő tanult, hanem az is, ahogyan a a tanára tanította őt.
A
méltányos és igazságos az lenne, ha a tanárok is kapnának osztályzatot.
Végsősoron
most majd kapnak is; itt az új, pontozásos teljesítményértékelési rendszer... Igazságtalan, méltánytalan. Nem képes árnyaltan ránézni a tanár munkájára, nem
veszi figyelembe mindazokat a körülményeket, amik a munka jó elvégzéséhez
szükségesek.
Kérdés,
hogy amikor egy tanár (jogosan) felhorgad emiatt, akkor látja-e egyúttal azt is, hogy úgy jár
most, mint a gyerekek az osztályzattal. A jegyek sokszor (túl sokszor!) nem
tükrözik a beletett munkát, és mindazt, ami
gyerek teljesítményét befolyásolja.
Például
a tanítás hogyanját. (Abban az is benne van, ahogyan a tanár ellenőrzi a
tudást. Nem minden derül ki a dolgozatokból, márpedig bizonyos tantárgyak
osztályzatai kizárólag az írásbeli számonkérések átlagából jönnek csak össze.)
Az
igazságos és méltányos az lenne, ha gyerekek is adhatnának osztályzatokat. (A
szöveges értékelésnek lenne értelme, de az osztályzás érzékletesebb az ettől
elszakadni nem képes és az arra esküdő kollégáknak.) „Még csak az kéne!” – szinte hallom.
Aki így vélekedik, annak viszont egy szava se legyen arra, amit most a
kormányzat művel ővele. Azt kapja vissza, amit ő a gyerekkel csinál.
Pedig nem
űrből jövő ötlet; kevesen, de vannak kollégáim, akik rendszeresen kérnek
visszajelzéseket a gyerekektől - megadott kritériumok alapján, konkrétumokban
fogalmazva. Már elsőtől kezdve. És a gyerekek adnak. A tanárok pedig tanulnak
ebből. Mindenkinek a javára válik.
Rögtön
adódik két kérdés:
Miért
nem tartja a tanárok jó része a gyerekeket képesnek arra, hogy azok releváns
visszajelzéseket adjanak az ő munkájáról?
Kinek is
kéne megtanítani erre a gyerekeket?
Egyébként
mi történhet, ha egy gyerek azt mondja, hogy rosszul tanítok… Először is: nem a
személyemet ért támadásnak veszem. Másodszor: nem intézem el az ügyet azzal,
hogy ő egy lusta disznó, és minden probléma a családjából jön. Harmadszor:
megkérem rá, hogy konkrétan írja le, hogy mi az, ami neki nem volt oké a
folyamatban.
Néhány
éve – akkor még a közoktatásban dolgoztam – érvényben volt egy sokrétű, részletes
kritériumok alapján működő értékelési rendszer. Ott a kollégák visszajelzéseire
és a saját önértékelésünkre alapozva végig lehetett vinni a munkánk értékelését.
Nem voltak rosszak a szempontok, jó fogódzót nyújtottak. Persze többnyire adminisztratív teendőt láttak benne sokan – ha nem a valós minőséggondozás
része, akkor tényleg csak puszta formális papírmunka az ilyen.
A
gyerekek és a szülők viszont teljesen kimaradtak belőle – ez a gond.
Tulajdonképpen
a gyerekek folyamatosan adnak visszajelzéseket. Amikor végigordítják az órát. Amikor sorra születnek az egyes dolgozatok. Amikor utálják a tanárt – ez mind-mind
visszajelzés. Másféle formában nem adhatnak hangot annak, hogy nem rendben való az, ami velük történik. Nem kapnak rá lehetőséget. Nem abba
nevelődtek bele, hogy megfelelő formában a kölcsönösség alapján működhet az oda-vissza jelzés.
A
kölcsönösség…
A szülők sem adnak visszajelzéseket. Hacsak nem számítom indirekt visszajelzésnek azt,
hogy magántanárnál veszik meg azt, amit az iskolának kéne biztosítania.
Mindenki rosszul jár: a gyerek roskad, a szülőnek sokba kerül, a tanárhoz közvetlenül
nem jut el az infó, hogy „Rosszul végzed a dolgod, ember”.
A magyar
iskola – és benne a tanárok – nem elszámoltathatók. A megfogalmazás Radó Péteré.) Tudok olyan iskoláról, ahol szinte egy teljes osztálynyi szülő jelezte elégedetlenségét az egyik tanárral kapcsolatban,
és az igazgató is tudja, hogy gond van – mégsem távolítható el az illető
tanerő.
A magyar
oktatási rendszerben egy tanárnak nem kell felelősséget vállalnia, és elszámolnia
a következményekkel azért, ha a gyerekektől egy életre elvette a tanulási
kedvet és az önbizalmat; ha a szülőknek magántanárokhoz kell hordani a gyerekeküket,
mert az adott tanerő képtelen jól ellátni a feladatát. Állami és alter
iskolákból egyaránt vannak közvetlen tapasztalataim szülőként és tanárként is.
A bajom
az, hogy a gyereknek viszont el kell számolnia a teljesítményével. Nap mint
nap. Akkor is, ha nemcsak – és főként nem – rajta múlik, hogy mit, hogyan tud
megtanulni. Az osztályzat következménye viszont az ő életét alakítja. (Lásd pl. középiskolai felvételi).
Ugyan a tömegoktatás keretei és az aktuális szabályozás szűkre szabják a mozgásterünket,
mégis rajtunk múlik, hogy erre hivatkozva csak azt szajkózzuk, hogy mit nem
lehet tenni, vagy pedig észrevesszük: a mégoly gúzsba kötő keretek között is van
lehetőség a kölcsönösség megvalósítására és az értelmetlen, gyereknyomorító
dolgok megkerülésére, semlegesítésére. Az osztályzat fétise és a tanári munka gyerekek által történő értékelésének a tabuja is ilyen. Ehhez
azonban az (is) kell, hogy az ember tanárként ne csak a hagyományos – anyagot leadó,
hibát büntető, kikényszerített tekintéllyel dolgozó - szerepkörben tudjon csak
létezni.
