Szülőként érdemes tudnod, milyen egy középiskolai felvételi teszt

Ha négy- hat- és nyolcosztályos gimnáziumba vagy technikumba jelentkezik a gyereked, akkor januárban központi írásbeli vizsgán fog részt venni.  

Ezt tudod már egy ideje, készültök a megmérettetésre. Lélekben és talán otthon meg  különórákon is.

Tudod, hogy a matematikai és magyar nyelvi feladatsorok 10-10 feladatból állnak, és a vizsgázóknak tantárgyanként 45 percük van 10 feladatra. (Az SNI-sek kapnak plusz 15-15 percet). A feladatsor minden esetben 50 pontos.

Magas pontszámot nehéz elérni. 2023-ban a középiskolai írásbeli feladatoksorok átlagpontszáma a nyolcadikosoknál magyarból 33 pont, matekból 21 pont volt. 50 pontot csak néhányan érnek el – országos szinten.

Ha még nem gyakoroltatok együtt, akkor ideje belenézned egy-egy felvételi tesztbe matekból és/vagy magyarból, esetleg próbáld megcsinálni te magad is a kettőt 2 x 45 perc alatt!

Láthatod, hogy nem hagyományos tesztekről van szó. Ezek feladatsorok a tudást többnyire nem úgy kérik számon, ahogyan azt általában az iskolai dolgozatokban megszokta a gyereked.  

Az Oktatási Hivatal honlapján fel vannak sorolva a témakörök, amelyek szerepelnek felvételi tesztekben. Ezeket az iskolában gyakran időbeli eltéréssel, külön-külön anyagrészekként tanulják. A felvételin ezek egymással kombinálva jelennek meg a legtöbbször oly módon felépített feladatokban, ahogyan azokkal a tankönyvekben vagy a tanórákon nem találkoznak.

Ilyenek például a diagramokkal kapcsolatos vagy a szöveges feladatok. Nem megy semmire a százalékszámítás képleteivel, ha nem érti, hogy a feladat különböző részeiben alapot, százalékértéket vagy százaléklábat jelent ugyanaz a szám (ami esetleg nem is konkrét számmal kifejezett mennyiségként van megadva, hanem például egy kördiagramban középponti szögként ábrázolják, és aránypáral számolható ki.) Kevés az is, ha ugyan rutinosan old meg egyenletet, de nem képes a feladatok szövegét műveletekre átkonvertálni, azaz egyenletben felírni.

A magyar tesztekben hasonló a helyzet: esetenként egy feladaton belül meg kell találnia adott szófajú és/vagy szóképletű és adott hangrendű szavakat, egyúttal meg is kell találnia egy táblázatban, hogy azok milyen mondatrészi funkcióban vannak, vagy épp melyik mássalhangzótörvény vonatkozik. Vagy: hiába tud értőn olvasni; kaphat a szövegértésben olyan körmönfont módon megfogalmazott kérdéseket, hogy repül miatta 4-5 - alkalmasint nagyon sokat érő - pont. De a legtöbb gyereknek (és felnőttnek) sok gyakorlásra van szüksége ahhoz is, hogy például adott mondatszámú, nyelvhelyességében, helyesírásában és külalakjában kifogástalan fogalmazást írjon tíz perc alatt adott témában.

Ha átlagon felül szeretne teljesíteni, akkor nagyon fontos

-          tudja biztosan az alapokat

-          képes legyen egymásra építeni a tanultakat

-          legyen feladatmegoldási rutinja (akkor is megértse, hogy mire kérdez rá a feladat, ha az szokatlan módon van megfogalmazva)

-          jól tűrje a stresszt (vizsgaszituáció, szorít az idő)

-          érzelmileg támogató hátteret tudjon maga mögött

 

Sajnos az utolsó kitétel nem egyértelmű sok szülő és tanár kolléga számára . A következő felvételivel való posztban erről olvashattok.

 

„Te leszel még, amikor én felnőtt leszek?”

 

Kezdett véget érni a kisgyermekkora. A kérdése pontosan ezt jelezte.

Drámai sejtések világosodtak meg fokozatosan a kis elméjében, és óriási teherként nehezedtek rá. Kapaszkodott belém, sírt és ölelt – félt. Kinőtte a kisgyermekkor időtlenségét: végérvényesen világossá vált számára, hogy nem az örökös jelenben élünk, és ennek következménye van.

Hat éves volt ekkor. Tudott már olyan emberekről, akiket ugyan még látott az életében, de többé nem találkozhatott velük. „Többé nem”.

Lesett neki, hogy mi, a szülei is ilyenek lehetünk, azaz ilyenek vagyunk. Halandók.

 

Nem segített igazán az óvodában a születésnapjain elhangzó mese sem, ami arról szólt, hogy angyalként élünk fenn az arany házikóban, és amikor megszületünk, az azt jelenti, hogy eljövünk a szüleinkhez. Rájött, hogy mi, a szülei sem örökösen vagyunk itt; hogy valamikor mi is lejöttünk a szüleinkhez – és egyszer visszamegyünk. Élt ugyan benne valamiféle elképzelés arról, hogy „csak” a testünk enyészik el, és a lelkünk és szellemünk valamilyen módon tovább él („angyalként”), de nem nyugtatta meg az a „csak”. Sőt. Továbbgondolta, hogy ha újra angyallá változik, akkor lehet, hogy már nem ugyanúgy jön le hozzánk, vagy esetleg valami egészen más következik.

 

„Anya, én egészben Én magam vagyok, a testem és a láthatatlan részem is! Nem akarok meghalni. És nem akarom, hogy te meghalj.”

 

Mit jelent egy felnövő kisgyereknek a test és a szellem kettőssége? A végesség?

Alapvetően ugyanazt a dilemmát, amit felnőtteknek – hitbéli és egyéb meggyőződéstől, beállítódástól függetlenül. Amióta világ a világ, ezek az élet alapvető kérdései. Sokféle válasz született rá, de a kérdés ugyanaz marad. Török Sándor olyan szépen írja le, hogy a gyerekek nem csinálnak mást, mint keresetlen formában ezekre kérdeznek rá. Nem tudnak nem rákérdezni. (A felnőttek már hajlamosak félretolni, elnyomni, „elfelejteni”).

 

Mit is mondhattam volna?

Nem adhattam könyörtelen választ egy hat évesnek, de nem is hazudhattam. Az hosszú távon fájdalmasabb lett volna neki.

Mellette voltam szeretéssel, megnyugtató jelenléttel, amiben benne volt az, hogy „Igen, nem leszek örökké”, és az is, hogy „Most itt vagyok melletted, nagyon szeretlek és mindent megteszek, hogy nagyon-nagyon sokáig itt lehessek veled.” Beszéltem neki arról, hogy lesz idő, amikor én már olyan öreg leszek, hogy kicsit vágyni is fogok vissza az arany házikóba.

 

Azóta eltelt tíz év. Ma már arról is tudunk beszélgetni, hogy milyen átok lenne a halhatatlanság. A végesség tudata persze ott van, és szorongat – ezt nem hallgatjuk el most sem. Elfogadjuk, hogy valamikor meg kell válnunk egymástól bizonyos értelemben. (Ez az anyaság legnehezebb része, nem a nem az évekig tartó kialvatlanság.)

 

Persze nem mindegy, hogy mikor megy vissza az ember az arany házikóba. Mindig megígérem, hogy nagyon vigyázok magamra.

 

És összebújunk.

Amikor csak lehet.

A szabadságra nevelés nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk

A „szabadságra nevelés” nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk a gyerekeknek.

Ezt talán csak azok gondolják, akik köré a szüleik és a tanáraik nem értelmes nevelési határokat tettek, hanem falakat.

Természetesen szükség van szabályokra és határokra. Mi sem áll távolabb a szabadságra neveléstől, mint az irányítatlan káosz.

Túl tág a határok között viszonyítási pontok, nincs biztonság. Az a gyerek, akire mindent ráhagynak, szorong.

A túl szűk határok viszont falakként vesznek körül. Az a gyerek, akinek mindig megmondják, hogy mit gondoljon, nehezen lesz önállóan gondolkodó felnőtt. Nem lesz felnőtt. 

Nincs szabadságra nevelés az olyan családban, ahol  a szülők mindent ráhagynak a gyerekre. De ott sincs, ahol túlféltik, majd később minden percét lekötik a gyerek általuk elképzelt majdani szakmai karrierje érdekében.

Az iskolában nem csak abban a szabadság korlátozása, ha egyentankönyvekből kell tanulni, vagy nem lehet inni órán. Ott kezdődne, hogy nem bünteti a hibázást a tanerő, és a gyerekeknek van kedve/mersze kérdéseket feltenni.

A szabadságra nevelés hogyanját nehéz elképzelni, ha valaki nem tapasztalta meg, hogy a gyerekek (és felnőttek) micsoda dolgokra képesek, amikor engedjük őket megoldást keresni a maguk módján. 

Szellemi szabadság elérésére az a felnőtt képes, akit gyerekként hagytak, hogy a megoldásokat a maga útján keresse – tévedések árán is, sőt éppen azok által. 

A túl szűk határok között felnövő emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a szabadság azt jelenti: mindent meg szabad tenni, felelősségvállalás nélkül.

Pedig minden nap tapasztalom: valódi felelősséget csak az érez, aki nem büntetéstől fél, hanem az önállóan hozott döntése következményeit vállalja.

A szabadságra nevelt ember meg tudja formálni a saját véleményét és felvállalja azt.

Választani akar és tud a lehetőségek között.

Sőt: képes meg is teremteni az életben a választás lehetőségeit - nem passzívan várja azt egy felsőbb hatalomtól.

A szabadságra nevelt gyerek felnőtt korában tudni fogja, hogy a szabadsága nem olyan dolog, amit "megengednek" neki; nem várnia kell rá, hogy megkapja.

 

Sok-sok közhely… De hát ami közhely, az nem feltétlenül nyilvánvaló is. Különösen, ha ott a nyugtalanító kérdés:

 Olyan felnőttek, akik - a leírtak értelmében - nem szabadok, hogy tudják szabadságra nevelni  a gyerekeket? 

"MINDIG VESZEKEDÉS LESZ A VÉGE"

 

„Próbálok türelmes lenni, de mindig veszekedés a vége, amikor leülök vele tanulni.” – ha ezt megélted már, akkor helyben vagy.

 Emlékeztek, hogyan írt erről Vekerdy Tamás?

 

"Az első három-négy perc után a szülőben egyszerre csak az dereng fel, hogy - amit eddig egy pillanatig sem hitt el - talán tényleg van valami igaza a tanítónéninek, aki "gyengének" tartja a gyereket. Igen. Úgy látszik mégsem olyan okos ez a gyerek - és nem olyan ügyes -, ahogyan ő ezt addig hitte, látta, tapasztalta.

Mintha tényleg butább volna egy kicsit.

Buta ez a gyerek?

Rosszak a képességei?

Fájdalmas feltételezés.

És bosszantó.

A következő három-négy percben a szülőben az dereng fel, hogy ez a gyerek jellemhibás. Alamuszi. Hálátlan. Úgy csinál, mintha nem figyelne - közben mással foglalkozik, "miközben én itt kínlódom vele".

Talán nem is elfelejtette ezt a második nyelvtanleckét - amire úgy bukkantam rá bogarászva a könyvben -, hanem letagadta.

hazudik.

Hazudott nekem.

És a következő három-négy percben feldereng bennem valami - bennem, a szülőben -, amire eddig még sohasem gondoltam.

Ez a gyerek nem szeret engem.

Most elkaptam a pillantását: milyen hideg gyűlölettel néz rám.

Ez a gyerek engem utál!

És nem telik-el egy negyedóra az együtt-tanulásban - a szülő ordít, a gyerek üvöltve sír."

 

Érdemes hát fontolóra venned:  

A gyereked otthon (különösen az esti pihenőidőben) már nem akar tanulni. Hiszen egész nap iskolában volt... Tőled meg épp nem azt várná, hogy úgy kelljen rád figyelni, ahogy a tanárára.

Ha a tetejébe még ugyanúgy akarod otthon tanítani őt, ahogyan az többnyire az iskolában történik (azaz őt nem a valódi érdeklődés vezeti a tanulásban), akkor eleve vesztésre állsz egy felesleges célokért vívott csatában.  

Lehet, hogy nem érted, hogy ami a te felnőtt gondolkodásod számára egyszerű és egyértelmű, az miért nem megy át a neki. (Fogadd el, hogy az a "miért" nem az ő hibája.) 

A türelem és szufla elfogy estére benned is. Talán remek didaktikai érzékkel rendelkezel, mégis hajlamos vagy ingerülten reagálni. Pörgésben voltál egész nap. Úgy kell már neked ez az egész, mint mókusnak az erdőtűz. Magaddal szemben se támassz lehetetlen elvárásokat.

Megeshet, hogy a magántanárától minden további nélkül veszi ugyanazt a segítséget, amit tőled nem, vagy nehezen fogad el. Ezt egyszerűen vedd tudomásul. Oka van rá. És nem az, hogy a magántanárától tart - sőt. Tőle azért fogadja el jobban, mert ő maga sem az otthoni szerepben van, nem kell megfelelnie az elvárásaidnak. 

..................

Ezek a tapasztalataim magántanárként, de szülőként a gyerekeimmel tanulva ugyanúgy át kellett gondolnom ezeket a kérdéseket, mint neked. 😉

MIÉRT UTÁLJÁK SOKAN A MATEKOT?

 Miért emlékszik vissza sok felnőtt úgy, hogy nem szerette a matematikát?

… hogy unta az órát?

… hogy félt a dolgozattól, a tanártól, egyre inkább túlélésre játszott az órákon…

… hogy nem tudta, mi a haszna az egésznek.

Én azt látom, hogy már elsőben elkezdődik a rossz érzések-élmények asszociálása a számolás tanulásához. 

Eszement a tempó: a mennyiségek különböző módon történő érzékelésére sem hagynak időt egy elsősnek. Arra pláne nem szánnak időt és energiát az alsós tanítók, hogy a számolás tanításában ne csak az intellektussal megragadható dolgokra támaszkodjanak, hanem a mozgásra és a ritmusra is.

…. már a műveleteket veszik, holott még kialakult számfogalom sincs.

…. értően olvasni még nem tudó elsősöknek/másodikosoknak kellene értelmezniük szakkifejezésekkel megtűzdelt feladatleírásokat.

…. váltószámokkal való számolást kérnek számon másodikosokon úgy, hogy azok még nem tudnak tízzel-százzal osztani és szorozni, nincsenek képben a helyiértékeket illetően.

…. számolási rutin nélkül érkeznek meg a gyerekek a felsőbb osztályfokokra, ahol már egyre bonyolultabb logikai struktúrákban kéne összekötni az addig tanultakat.

…. és nem tudják hétköznapi tapasztaláshoz kötni a tanultakat.

A matek egy fontos tudás. Nem szabadna, hogy szorongást keltő tantárgy legyen.

Szerintem az nem pedagógiai siker, ha időhiányra stb. megnyugszunk abban, hogy a jó képességűnek nevezett gyerekek boldogulnak, mellette pedig adottnak vesszük, hogy maradnak az osztályban olyan gyerekek (esetleg nem is kevesen), akikben félelem (legjobb esetben is fásult közöny) alakul ki a matektól.

Létezik olyan pedagógiai gyakorlat, amelyben ez elkerülhető - akár az elitoktatásban is differenciálni tudó Nobel-díjasainkat kinevelő Rátz Lászlót vesszük, akár azokat a névtelen tanítókat, akik nem rendelték alá a központi direktíváknak a rájuk bízott gyerekek valódi szükségleteire figyelést. 

NEM AZ ERŐFESZÍTÉSTŐL KELL KÍMÉLNI ŐKET, HANEM AZ ÉRTELMETLEN ERŐLKÖDÉSTŐL

Alter tanárként és (gyerekeit otthon is tanító) szülőként gyakran találkozom azzal a sztereotip elképzeléssel, hogy a nem hagyományos módon oktatott gyerek nem szerez elég tudást és nem szokik hozzá a szorgalmas munkához.

Ezt tanárként és szülőként is cáfolom.

Nem az erőfeszítéstől kíméltem soha az általam tanított gyerekeket és a sajátjaimat – hanem az értelmetlen és felesleges erőlködéstől.

Értelmes erőfeszítés az, amikor egy gyerek a figyelmét összpontosítva képes megoldani olyan feladatokat, amelyek életkorának és az érettségi szintjének megfelelőek.

Értelmetlen elvárás azonban például, amikor egy másodikos-harmadikos gyereknek - pusztán a váltószámok ismeretére utalva - kell műveleteket végezni a mértékegységekkel, anélkül, hogy azt megelőzte volna a gyakorlati tapasztalás valamint a kerek tízesekkel való szorzás és osztás rutinossá válása. Kellő gyakorlati alapozással és/vagy egy év múlva kiválóan boldogulna – de a rendszer nem vár, most kap a dolgozataira kettest, és éli meg, hogy béna.

Teljesen kontraproduktív az is, amikor a felsősnek összefüggések megértése nélkül lexikális ismereteket kell bebifláznia. Holott a nyolcadikos tanítványaim és saját gyerekeim önálló kutatómunkát követően képesek voltak tartani egy prezentációval illusztrált félórás előadást az általuk választott témából. Jól strukturálva, érthetően és érdeklődést felkeltően beszélve (nem a prezit olvasva). Erre fel lehet őket készíteni évek alatt, fejlesztve az ehhez szükséges készségeiket és képességeiket.

Mégis gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek elvesztik a motiváltságukat; csak a szorongás nő bennük. Elmélyülésre nem hagynak nekik időt, de számon kérnek rajtuk olyasmiket, amikre még nem lehetnek képesek, vagy amiket igazából sehova nem tudnak tenni a világukban.

Hogy miért rossz ez?

Akadályozza a hatékonyságot a tanulásukban.

Márpedig egy gyerek eljövendő sikereit nem a bebiflázott tényanyag fogja garantálni, hanem a tanulási képességei.

Amikor a egy tanár arra hivatkozik, hogy magasak a követelmények, és sietni kell az anyag leadásával, akkor az iskolának „tanít” és nem az életnek.

Több mint harminc évvel a rendszerváltás után a magyar iskolák többségében még mindig 19. századi módon állnak a kérdéshez.

Pedig ez nem csak a gyerekek számára értelmetlen erőfeszítés, hanem a tanárok számára is.

A gyereknek nincs mozgástere a változtatásra – a felnőttnek van.

MIÉRT IS LETTÉL TANÁR? HOGY LEADD AZ ANYAGOT VAGY HOGY TANÍTS?

Az átgondoláshoz használjunk egy képet: tegyük fel, hogy meg szeretnék ismerni egy várost.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

1. Átrepülünk felette. Van róla térképünk, és kapunk egy füzetkét hozzá (földrajzi fekvés, lakosság száma, gazdasága esetleg egy-egy fontos történelmi eseményhez köthető információ stb. – tudományos stílusban, száraz, lexikális adatok).

2. Taxiba szállunk. Sofőrünk végigvezet a város legfőbb nevezetességei mentén, elvisz egy-egy városközponton kívüli kerületbe. Ad egy kis idegenvezetést, érdekességeket említ.

3. Túrabakancsban, kényelmes ruhában nekivágunk gyalog. Megnézzük a főteret és a leghíresebb épületeket, de aztán bekukkantunk műhelyekbe, boltokba, egy iskolába is akár. Egy családnál ebédelünk. Mesélnek nekünk arról, hogy hogyan, miből élnek. Elmesélik, hogy miért szeretnek vagy nem szeretnek ott élni, mire büszkék. Otthon majd elkészítjük azt a nevezetes ételüket, amelynek receptjét feljegyeztük, mert isteni volt, és a háziasszonytól kaptunk hozzá speciáis fűszert.

Melyik verzióra emlékszünk akár évek múlva is?

A hagyományos (frontális, tankönyv alapú, lexikális ismereteket számon kérő) oktatás során a gyerekeink az első verziót szenvedik el.

Aláhúznám a kifejezést, hogy elszenvedik.

Ha a tanulást megismerő folyamatként definiálom, amelyben a gyereknek aktív része van, akkor a sebtében, madártávlatból kapott kép ettől a megsimerő folyamattl nagyon messze esik. Márpedig a gyerekeknek gyakran semmiféle kapcsolódásuk nincs ahhoz, amit az iskolában könyvből meg kell tanulniuk. Tulajdonképpen már az őket tanító tanárnak sincs. Ha volna, akkor legalább a második verzió taxisőfőrjéhez hasonlítana, valamennyire élővé tudná tenni azt, amit tanít.

Kérdezze meg mindenki a gyerekét, hogy mi a megélése ezen a téren...

Gyakorta mi történik, hogy a gyerekek biomokról írnak dolgozatot, anélkül, hogy kimentek volna egy mezőre vagy erdőbe. Reakcióegyenleteket kell bevágniuk, mielőtt tapasztalat útján megértenék, hogy az anyagok a való életben milyen kölcsönhatásba kerülhetnek egymással. Váltószámokat kell bebiflázniuk, holott nem volt a kezükben még soha se mérőszalag, se mérleg.

Szinte hallom a tanár kollégák legfőbb kifogását: „nincs rá idő, mert be kell tartani a tantervet”.

Hát nem tudom.

Égetően fontos kérdéssé vált mostanra sok közoktatásban dolgozó kollégám számára, hogy miért is ment tanárnak: tantervet betartani vagy tanítani?

Arra van idő, amire szánunk. A város felett elrepülésnek annyi értelme van, hogy naplózható: leadtuk az anyagot. Ez nem egyenlő azzal, hogy tanítottunk is valamit.

Gyanítom, hogy az időhiányra hivatkozás mögött gyakran módszertani tudás hiánya is lehet. Hiszen vannak kollégák, akik képesek úgy együtt tanulni a gyerekekkel (osztálynyival is), hogy azok nem utálják meg a fizikát, kémiát, matekot, irodalmat, mert nem unalmas, nem érthetetlen tankönyvi anyag/vázlat a füzetben.

A város felett elrepüléssel időt ugyan nyerhetünk, de minden mást elveszítünk.

A „kevesebb több” itt is érvényes volna. Egy jól megélt tanulási folyamat továbbviszi a gyerek érdeklődését. A valódi pedagógiai cél pedig ez.

Vegyük fel a túrabakancsot, menjünk be a városba...

HOGYAN NEVELTETEK BELŐLEM KICSI ZSARNOKOT?

 

Anya, Apa és kedves család!

Minap olyasmit mondtatok, hogy én egy kicsi zsarnok vagyok.

Naná.

Elmondom azért, hogy amikor megszülettem, fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó.

De rájöttem.

Korán észrevettem, hogy ha ügyes vagyok és kitartó, akkor tudom irányítani a viselkedéseteket. Olyankor is ám, amikor pedig nektek, felnőtteknek kellene az enyémet irányítani. Hiszen nekem is arra lenne szükségem. Én ugyanis azzal még nem vagyok - és sokáig nem is leszek – tisztában, hogy mi az igazán jó nekem. Ezt csak fokozatosan tudnám megtanulni a segítségetekkel. Gyakran csak azt érzem, hogy nagyon akarok valamit.

Hogy mivel tudok rátok hatni a legjobban?

Azzal, ha féltek tőlem vagy megsajnáltok.

Kitapasztaltam azt is, hogy megijedtek, ha odakiabálom, hogy „Nem szeretlek!”, - és akkor visszaadjátok a telefont vagy nézhetem tovább a tévét.

Kínosnak érzitek a család vagy a többi ember előtt, ha sírok? Asszem’ ilyenkor szégyent éreztek, hogy rossz szülőnek tart benneteket a többi felnőtt, mert nem tudtok elhallgattatni.

Olyan is gyakran van, hogy nem meritek felvállalni a konfliktust velem más emeberek társaságában. Ez az én pillanatom! Sürgetlek benneteket, élvezem, hogy igyekeztek, ettől fontosnak érzem magam.

Az nagyon béna, amikor eljátsszátok a türelmest, és mesterségesen meglágyított hangon beszéltek hozzám holott szívetek szerint már erősebben rám szólnátok, vagy lekennétek egy pofont. Ilyenkor érzem, hogy hamis a hangotok, épp ezért nem hallgatok rátok. Nekem ilyen helyzetekben nem az jön le, hogy türelmesek vagytok, hanem az, hogy a hangotok nem azt tükrözi, amit éreztek. Az őszintétlenségetek azt üzeni nekem, hogy gyengék vagytok. 

Márpedig nekem arra van szükségem, hogy nyugodtak, de erősek legyetek. Hogy mindig érezzem: meddig mehetek, és az erőtök meg is véd.

Észrevettétek, hogy még akkor is többes számban beszéltetek magatokról és rólam, amikor én már rég nem voltam összenőve veletek? Ez is az én malmomra hajtja a vizet. Figyeljetek: ha úgy akartok megtiltani dolgokat, hogy azt mondjátok: „Ilyet nem csinálunk!”, akkor én arra én azt mondom magamban: „Lehet, hogy Ti nem csináljátok, de Én igen.” Beszéljetek hozzám úgy, mint egy másik önálló emberhez. Úgy tanulom meg, hogy én is képes vagyok csinálni dolgokat, és nem mindig kell titeket ugráltatnom (szó szerint és átvitt értelemben is).

Kedvemre való, hogy mindenről megkérdeztek. Bár nem tudom, hogy mit mondhatnék ezekről a felnőtt dolgokról (nem is értem, hogy miről kérdeztek), de ha már így van, hát akkor kezembe veszem a döntést, ha ti képtelenek vagytok rá.

Hogyan jutottunk idáig?

Amikor megszülettem, teljesen én irányítottam. Ez természetes és helyénvaló volt. Anya, akkor a te életed azonnal és teljes egészében az én szükségleteim kielégítéséről szólt. Bár nem tudtam róla, kénytelen voltam irányítani, hiszen ha nem kaptam volna enni, nem tettetek volna tisztába, és nem öleltetek volna engem, akkor elpusztulok. Azonnali segítségért kiáltottam, hogy azt tanulhassam meg: ha szólok, van segítség.

Csak hát ahogy növök, nem veszitek észre: mikor van az, hogy segítséget kérek, és mikor van az, hogy kiveszem a kezetekből az irányítást. Én sem tudok róla, teljesen ösztönösen csinálom. Ti vagytok az akvárium, én a víz: ha az erőtök láthatatlanul de stabilan nem vesz körül, akkor addig folyok, amig lehet. Amíg engeditek. 

Hagyjátok, hogy szétfolyjak teljesen?

Hogy "fáradtak vagytok"...

Nem érdekel.

De képzeljétek, majd lesznek unokáitok. Ilyenek, mint én. Nekem nála fontosabb dolgom lesz mindig: magammal kell foglalkoznom. Ezért sokszor fogom őket rátok hagyni….

Örültök ugye?