Az átgondoláshoz használjunk egy képet: tegyük fel, hogy meg szeretnék ismerni egy várost.
Hogyan lehet ezt jól csinálni?
1. Átrepülünk felette. Van róla térképünk, és kapunk egy füzetkét hozzá (földrajzi fekvés, lakosság száma, gazdasága esetleg egy-egy fontos történelmi eseményhez köthető információ stb. – tudományos stílusban, száraz, lexikális adatok).
2. Taxiba szállunk. Sofőrünk végigvezet a város legfőbb nevezetességei mentén, elvisz egy-egy városközponton kívüli kerületbe. Ad egy kis idegenvezetést, érdekességeket említ.
3. Túrabakancsban, kényelmes ruhában nekivágunk gyalog. Megnézzük a főteret és a leghíresebb épületeket, de aztán bekukkantunk műhelyekbe, boltokba, egy iskolába is akár. Egy családnál ebédelünk. Mesélnek nekünk arról, hogy hogyan, miből élnek. Elmesélik, hogy miért szeretnek vagy nem szeretnek ott élni, mire büszkék. Otthon majd elkészítjük azt a nevezetes ételüket, amelynek receptjét feljegyeztük, mert isteni volt, és a háziasszonytól kaptunk hozzá speciáis fűszert.
Melyik verzióra emlékszünk akár évek múlva is?
A hagyományos (frontális, tankönyv alapú, lexikális ismereteket számon kérő) oktatás során a gyerekeink az első verziót szenvedik el.
Aláhúznám a kifejezést, hogy elszenvedik.
Ha a tanulást megismerő folyamatként definiálom, amelyben a gyereknek aktív része van, akkor a sebtében, madártávlatból kapott kép ettől a megsimerő folyamattl nagyon messze esik. Márpedig a gyerekeknek gyakran semmiféle kapcsolódásuk nincs ahhoz, amit az iskolában könyvből meg kell tanulniuk. Tulajdonképpen már az őket tanító tanárnak sincs. Ha volna, akkor legalább a második verzió taxisőfőrjéhez hasonlítana, valamennyire élővé tudná tenni azt, amit tanít.
Kérdezze meg mindenki a gyerekét, hogy mi a megélése ezen a téren...
Gyakorta mi történik, hogy a gyerekek biomokról írnak dolgozatot, anélkül, hogy kimentek volna egy mezőre vagy erdőbe. Reakcióegyenleteket kell bevágniuk, mielőtt tapasztalat útján megértenék, hogy az anyagok a való életben milyen kölcsönhatásba kerülhetnek egymással. Váltószámokat kell bebiflázniuk, holott nem volt a kezükben még soha se mérőszalag, se mérleg.
Szinte hallom a tanár kollégák legfőbb kifogását: „nincs rá idő, mert be kell tartani a tantervet”.
Hát nem tudom.
Égetően fontos kérdéssé vált mostanra sok közoktatásban dolgozó kollégám számára, hogy miért is ment tanárnak: tantervet betartani vagy tanítani?
Arra van idő, amire szánunk. A város felett elrepülésnek annyi értelme van, hogy naplózható: leadtuk az anyagot. Ez nem egyenlő azzal, hogy tanítottunk is valamit.
Gyanítom, hogy az időhiányra hivatkozás mögött gyakran módszertani tudás hiánya is lehet. Hiszen vannak kollégák, akik képesek úgy együtt tanulni a gyerekekkel (osztálynyival is), hogy azok nem utálják meg a fizikát, kémiát, matekot, irodalmat, mert nem unalmas, nem érthetetlen tankönyvi anyag/vázlat a füzetben.
A város felett elrepüléssel időt ugyan nyerhetünk, de minden mást elveszítünk.
A „kevesebb több” itt is érvényes volna. Egy jól megélt tanulási folyamat továbbviszi a gyerek érdeklődését. A valódi pedagógiai cél pedig ez.
Vegyük fel a túrabakancsot, menjünk be a városba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése