MIÉRT UTÁLJÁK SOKAN A MATEKOT?

 Miért emlékszik vissza sok felnőtt úgy, hogy nem szerette a matematikát?

… hogy unta az órát?

… hogy félt a dolgozattól, a tanártól, egyre inkább túlélésre játszott az órákon…

… hogy nem tudta, mi a haszna az egésznek.

Én azt látom, hogy már elsőben elkezdődik a rossz érzések-élmények asszociálása a számolás tanulásához. 

Eszement a tempó: a mennyiségek különböző módon történő érzékelésére sem hagynak időt egy elsősnek. Arra pláne nem szánnak időt és energiát az alsós tanítók, hogy a számolás tanításában ne csak az intellektussal megragadható dolgokra támaszkodjanak, hanem a mozgásra és a ritmusra is.

…. már a műveleteket veszik, holott még kialakult számfogalom sincs.

…. értően olvasni még nem tudó elsősöknek/másodikosoknak kellene értelmezniük szakkifejezésekkel megtűzdelt feladatleírásokat.

…. váltószámokkal való számolást kérnek számon másodikosokon úgy, hogy azok még nem tudnak tízzel-százzal osztani és szorozni, nincsenek képben a helyiértékeket illetően.

…. számolási rutin nélkül érkeznek meg a gyerekek a felsőbb osztályfokokra, ahol már egyre bonyolultabb logikai struktúrákban kéne összekötni az addig tanultakat.

…. és nem tudják hétköznapi tapasztaláshoz kötni a tanultakat.

A matek egy fontos tudás. Nem szabadna, hogy szorongást keltő tantárgy legyen.

Szerintem az nem pedagógiai siker, ha időhiányra stb. megnyugszunk abban, hogy a jó képességűnek nevezett gyerekek boldogulnak, mellette pedig adottnak vesszük, hogy maradnak az osztályban olyan gyerekek (esetleg nem is kevesen), akikben félelem (legjobb esetben is fásult közöny) alakul ki a matektól.

Létezik olyan pedagógiai gyakorlat, amelyben ez elkerülhető - akár az elitoktatásban is differenciálni tudó Nobel-díjasainkat kinevelő Rátz Lászlót vesszük, akár azokat a névtelen tanítókat, akik nem rendelték alá a központi direktíváknak a rájuk bízott gyerekek valódi szükségleteire figyelést. 

NEM AZ ERŐFESZÍTÉSTŐL KELL KÍMÉLNI ŐKET, HANEM AZ ÉRTELMETLEN ERŐLKÖDÉSTŐL

Alter tanárként és (gyerekeit otthon is tanító) szülőként gyakran találkozom azzal a sztereotip elképzeléssel, hogy a nem hagyományos módon oktatott gyerek nem szerez elég tudást és nem szokik hozzá a szorgalmas munkához.

Ezt tanárként és szülőként is cáfolom.

Nem az erőfeszítéstől kíméltem soha az általam tanított gyerekeket és a sajátjaimat – hanem az értelmetlen és felesleges erőlködéstől.

Értelmes erőfeszítés az, amikor egy gyerek a figyelmét összpontosítva képes megoldani olyan feladatokat, amelyek életkorának és az érettségi szintjének megfelelőek.

Értelmetlen elvárás azonban például, amikor egy másodikos-harmadikos gyereknek - pusztán a váltószámok ismeretére utalva - kell műveleteket végezni a mértékegységekkel, anélkül, hogy azt megelőzte volna a gyakorlati tapasztalás valamint a kerek tízesekkel való szorzás és osztás rutinossá válása. Kellő gyakorlati alapozással és/vagy egy év múlva kiválóan boldogulna – de a rendszer nem vár, most kap a dolgozataira kettest, és éli meg, hogy béna.

Teljesen kontraproduktív az is, amikor a felsősnek összefüggések megértése nélkül lexikális ismereteket kell bebifláznia. Holott a nyolcadikos tanítványaim és saját gyerekeim önálló kutatómunkát követően képesek voltak tartani egy prezentációval illusztrált félórás előadást az általuk választott témából. Jól strukturálva, érthetően és érdeklődést felkeltően beszélve (nem a prezit olvasva). Erre fel lehet őket készíteni évek alatt, fejlesztve az ehhez szükséges készségeiket és képességeiket.

Mégis gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek elvesztik a motiváltságukat; csak a szorongás nő bennük. Elmélyülésre nem hagynak nekik időt, de számon kérnek rajtuk olyasmiket, amikre még nem lehetnek képesek, vagy amiket igazából sehova nem tudnak tenni a világukban.

Hogy miért rossz ez?

Akadályozza a hatékonyságot a tanulásukban.

Márpedig egy gyerek eljövendő sikereit nem a bebiflázott tényanyag fogja garantálni, hanem a tanulási képességei.

Amikor a egy tanár arra hivatkozik, hogy magasak a követelmények, és sietni kell az anyag leadásával, akkor az iskolának „tanít” és nem az életnek.

Több mint harminc évvel a rendszerváltás után a magyar iskolák többségében még mindig 19. századi módon állnak a kérdéshez.

Pedig ez nem csak a gyerekek számára értelmetlen erőfeszítés, hanem a tanárok számára is.

A gyereknek nincs mozgástere a változtatásra – a felnőttnek van.

MIÉRT IS LETTÉL TANÁR? HOGY LEADD AZ ANYAGOT VAGY HOGY TANÍTS?

Az átgondoláshoz használjunk egy képet: tegyük fel, hogy meg szeretnék ismerni egy várost.

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

1. Átrepülünk felette. Van róla térképünk, és kapunk egy füzetkét hozzá (földrajzi fekvés, lakosság száma, gazdasága esetleg egy-egy fontos történelmi eseményhez köthető információ stb. – tudományos stílusban, száraz, lexikális adatok).

2. Taxiba szállunk. Sofőrünk végigvezet a város legfőbb nevezetességei mentén, elvisz egy-egy városközponton kívüli kerületbe. Ad egy kis idegenvezetést, érdekességeket említ.

3. Túrabakancsban, kényelmes ruhában nekivágunk gyalog. Megnézzük a főteret és a leghíresebb épületeket, de aztán bekukkantunk műhelyekbe, boltokba, egy iskolába is akár. Egy családnál ebédelünk. Mesélnek nekünk arról, hogy hogyan, miből élnek. Elmesélik, hogy miért szeretnek vagy nem szeretnek ott élni, mire büszkék. Otthon majd elkészítjük azt a nevezetes ételüket, amelynek receptjét feljegyeztük, mert isteni volt, és a háziasszonytól kaptunk hozzá speciáis fűszert.

Melyik verzióra emlékszünk akár évek múlva is?

A hagyományos (frontális, tankönyv alapú, lexikális ismereteket számon kérő) oktatás során a gyerekeink az első verziót szenvedik el.

Aláhúznám a kifejezést, hogy elszenvedik.

Ha a tanulást megismerő folyamatként definiálom, amelyben a gyereknek aktív része van, akkor a sebtében, madártávlatból kapott kép ettől a megsimerő folyamattl nagyon messze esik. Márpedig a gyerekeknek gyakran semmiféle kapcsolódásuk nincs ahhoz, amit az iskolában könyvből meg kell tanulniuk. Tulajdonképpen már az őket tanító tanárnak sincs. Ha volna, akkor legalább a második verzió taxisőfőrjéhez hasonlítana, valamennyire élővé tudná tenni azt, amit tanít.

Kérdezze meg mindenki a gyerekét, hogy mi a megélése ezen a téren...

Gyakorta mi történik, hogy a gyerekek biomokról írnak dolgozatot, anélkül, hogy kimentek volna egy mezőre vagy erdőbe. Reakcióegyenleteket kell bevágniuk, mielőtt tapasztalat útján megértenék, hogy az anyagok a való életben milyen kölcsönhatásba kerülhetnek egymással. Váltószámokat kell bebiflázniuk, holott nem volt a kezükben még soha se mérőszalag, se mérleg.

Szinte hallom a tanár kollégák legfőbb kifogását: „nincs rá idő, mert be kell tartani a tantervet”.

Hát nem tudom.

Égetően fontos kérdéssé vált mostanra sok közoktatásban dolgozó kollégám számára, hogy miért is ment tanárnak: tantervet betartani vagy tanítani?

Arra van idő, amire szánunk. A város felett elrepülésnek annyi értelme van, hogy naplózható: leadtuk az anyagot. Ez nem egyenlő azzal, hogy tanítottunk is valamit.

Gyanítom, hogy az időhiányra hivatkozás mögött gyakran módszertani tudás hiánya is lehet. Hiszen vannak kollégák, akik képesek úgy együtt tanulni a gyerekekkel (osztálynyival is), hogy azok nem utálják meg a fizikát, kémiát, matekot, irodalmat, mert nem unalmas, nem érthetetlen tankönyvi anyag/vázlat a füzetben.

A város felett elrepüléssel időt ugyan nyerhetünk, de minden mást elveszítünk.

A „kevesebb több” itt is érvényes volna. Egy jól megélt tanulási folyamat továbbviszi a gyerek érdeklődését. A valódi pedagógiai cél pedig ez.

Vegyük fel a túrabakancsot, menjünk be a városba...