NEM AZ ERŐFESZÍTÉSTŐL KELL KÍMÉLNI ŐKET, HANEM AZ ÉRTELMETLEN ERŐLKÖDÉSTŐL

Alter tanárként és (gyerekeit otthon is tanító) szülőként gyakran találkozom azzal a sztereotip elképzeléssel, hogy a nem hagyományos módon oktatott gyerek nem szerez elég tudást és nem szokik hozzá a szorgalmas munkához.

Ezt tanárként és szülőként is cáfolom.

Nem az erőfeszítéstől kíméltem soha az általam tanított gyerekeket és a sajátjaimat – hanem az értelmetlen és felesleges erőlködéstől.

Értelmes erőfeszítés az, amikor egy gyerek a figyelmét összpontosítva képes megoldani olyan feladatokat, amelyek életkorának és az érettségi szintjének megfelelőek.

Értelmetlen elvárás azonban például, amikor egy másodikos-harmadikos gyereknek - pusztán a váltószámok ismeretére utalva - kell műveleteket végezni a mértékegységekkel, anélkül, hogy azt megelőzte volna a gyakorlati tapasztalás valamint a kerek tízesekkel való szorzás és osztás rutinossá válása. Kellő gyakorlati alapozással és/vagy egy év múlva kiválóan boldogulna – de a rendszer nem vár, most kap a dolgozataira kettest, és éli meg, hogy béna.

Teljesen kontraproduktív az is, amikor a felsősnek összefüggések megértése nélkül lexikális ismereteket kell bebifláznia. Holott a nyolcadikos tanítványaim és saját gyerekeim önálló kutatómunkát követően képesek voltak tartani egy prezentációval illusztrált félórás előadást az általuk választott témából. Jól strukturálva, érthetően és érdeklődést felkeltően beszélve (nem a prezit olvasva). Erre fel lehet őket készíteni évek alatt, fejlesztve az ehhez szükséges készségeiket és képességeiket.

Mégis gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a gyerekek elvesztik a motiváltságukat; csak a szorongás nő bennük. Elmélyülésre nem hagynak nekik időt, de számon kérnek rajtuk olyasmiket, amikre még nem lehetnek képesek, vagy amiket igazából sehova nem tudnak tenni a világukban.

Hogy miért rossz ez?

Akadályozza a hatékonyságot a tanulásukban.

Márpedig egy gyerek eljövendő sikereit nem a bebiflázott tényanyag fogja garantálni, hanem a tanulási képességei.

Amikor a egy tanár arra hivatkozik, hogy magasak a követelmények, és sietni kell az anyag leadásával, akkor az iskolának „tanít” és nem az életnek.

Több mint harminc évvel a rendszerváltás után a magyar iskolák többségében még mindig 19. századi módon állnak a kérdéshez.

Pedig ez nem csak a gyerekek számára értelmetlen erőfeszítés, hanem a tanárok számára is.

A gyereknek nincs mozgástere a változtatásra – a felnőttnek van.