A szabadságra nevelés nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk

A „szabadságra nevelés” nem azt jelenti, hogy mindent megengedünk a gyerekeknek.

Ezt talán csak azok gondolják, akik köré a szüleik és a tanáraik nem értelmes nevelési határokat tettek, hanem falakat.

Természetesen szükség van szabályokra és határokra. Mi sem áll távolabb a szabadságra neveléstől, mint az irányítatlan káosz.

Túl tág a határok között viszonyítási pontok, nincs biztonság. Az a gyerek, akire mindent ráhagynak, szorong.

A túl szűk határok viszont falakként vesznek körül. Az a gyerek, akinek mindig megmondják, hogy mit gondoljon, nehezen lesz önállóan gondolkodó felnőtt. Nem lesz felnőtt. 

Nincs szabadságra nevelés az olyan családban, ahol  a szülők mindent ráhagynak a gyerekre. De ott sincs, ahol túlféltik, majd később minden percét lekötik a gyerek általuk elképzelt majdani szakmai karrierje érdekében.

Az iskolában nem csak abban a szabadság korlátozása, ha egyentankönyvekből kell tanulni, vagy nem lehet inni órán. Ott kezdődne, hogy nem bünteti a hibázást a tanerő, és a gyerekeknek van kedve/mersze kérdéseket feltenni.

A szabadságra nevelés hogyanját nehéz elképzelni, ha valaki nem tapasztalta meg, hogy a gyerekek (és felnőttek) micsoda dolgokra képesek, amikor engedjük őket megoldást keresni a maguk módján. 

Szellemi szabadság elérésére az a felnőtt képes, akit gyerekként hagytak, hogy a megoldásokat a maga útján keresse – tévedések árán is, sőt éppen azok által. 

A túl szűk határok között felnövő emberek hajlamosak azt gondolni, hogy a szabadság azt jelenti: mindent meg szabad tenni, felelősségvállalás nélkül.

Pedig minden nap tapasztalom: valódi felelősséget csak az érez, aki nem büntetéstől fél, hanem az önállóan hozott döntése következményeit vállalja.

A szabadságra nevelt ember meg tudja formálni a saját véleményét és felvállalja azt.

Választani akar és tud a lehetőségek között.

Sőt: képes meg is teremteni az életben a választás lehetőségeit - nem passzívan várja azt egy felsőbb hatalomtól.

A szabadságra nevelt gyerek felnőtt korában tudni fogja, hogy a szabadsága nem olyan dolog, amit "megengednek" neki; nem várnia kell rá, hogy megkapja.

 

Sok-sok közhely… De hát ami közhely, az nem feltétlenül nyilvánvaló is. Különösen, ha ott a nyugtalanító kérdés:

 Olyan felnőttek, akik - a leírtak értelmében - nem szabadok, hogy tudják szabadságra nevelni  a gyerekeket? 

"MINDIG VESZEKEDÉS LESZ A VÉGE"

 

„Próbálok türelmes lenni, de mindig veszekedés a vége, amikor leülök vele tanulni.” – ha ezt megélted már, akkor helyben vagy.

 Emlékeztek, hogyan írt erről Vekerdy Tamás?

 

"Az első három-négy perc után a szülőben egyszerre csak az dereng fel, hogy - amit eddig egy pillanatig sem hitt el - talán tényleg van valami igaza a tanítónéninek, aki "gyengének" tartja a gyereket. Igen. Úgy látszik mégsem olyan okos ez a gyerek - és nem olyan ügyes -, ahogyan ő ezt addig hitte, látta, tapasztalta.

Mintha tényleg butább volna egy kicsit.

Buta ez a gyerek?

Rosszak a képességei?

Fájdalmas feltételezés.

És bosszantó.

A következő három-négy percben a szülőben az dereng fel, hogy ez a gyerek jellemhibás. Alamuszi. Hálátlan. Úgy csinál, mintha nem figyelne - közben mással foglalkozik, "miközben én itt kínlódom vele".

Talán nem is elfelejtette ezt a második nyelvtanleckét - amire úgy bukkantam rá bogarászva a könyvben -, hanem letagadta.

hazudik.

Hazudott nekem.

És a következő három-négy percben feldereng bennem valami - bennem, a szülőben -, amire eddig még sohasem gondoltam.

Ez a gyerek nem szeret engem.

Most elkaptam a pillantását: milyen hideg gyűlölettel néz rám.

Ez a gyerek engem utál!

És nem telik-el egy negyedóra az együtt-tanulásban - a szülő ordít, a gyerek üvöltve sír."

 

Érdemes hát fontolóra venned:  

A gyereked otthon (különösen az esti pihenőidőben) már nem akar tanulni. Hiszen egész nap iskolában volt... Tőled meg épp nem azt várná, hogy úgy kelljen rád figyelni, ahogy a tanárára.

Ha a tetejébe még ugyanúgy akarod otthon tanítani őt, ahogyan az többnyire az iskolában történik (azaz őt nem a valódi érdeklődés vezeti a tanulásban), akkor eleve vesztésre állsz egy felesleges célokért vívott csatában.  

Lehet, hogy nem érted, hogy ami a te felnőtt gondolkodásod számára egyszerű és egyértelmű, az miért nem megy át a neki. (Fogadd el, hogy az a "miért" nem az ő hibája.) 

A türelem és szufla elfogy estére benned is. Talán remek didaktikai érzékkel rendelkezel, mégis hajlamos vagy ingerülten reagálni. Pörgésben voltál egész nap. Úgy kell már neked ez az egész, mint mókusnak az erdőtűz. Magaddal szemben se támassz lehetetlen elvárásokat.

Megeshet, hogy a magántanárától minden további nélkül veszi ugyanazt a segítséget, amit tőled nem, vagy nehezen fogad el. Ezt egyszerűen vedd tudomásul. Oka van rá. És nem az, hogy a magántanárától tart - sőt. Tőle azért fogadja el jobban, mert ő maga sem az otthoni szerepben van, nem kell megfelelnie az elvárásaidnak. 

..................

Ezek a tapasztalataim magántanárként, de szülőként a gyerekeimmel tanulva ugyanúgy át kellett gondolnom ezeket a kérdéseket, mint neked. 😉