Szülőként érdemes tudnod, milyen egy középiskolai felvételi teszt

Ha négy- hat- és nyolcosztályos gimnáziumba vagy technikumba jelentkezik a gyereked, akkor januárban központi írásbeli vizsgán fog részt venni.  

Ezt tudod már egy ideje, készültök a megmérettetésre. Lélekben és talán otthon meg  különórákon is.

Tudod, hogy a matematikai és magyar nyelvi feladatsorok 10-10 feladatból állnak, és a vizsgázóknak tantárgyanként 45 percük van 10 feladatra. (Az SNI-sek kapnak plusz 15-15 percet). A feladatsor minden esetben 50 pontos.

Magas pontszámot nehéz elérni. 2023-ban a középiskolai írásbeli feladatoksorok átlagpontszáma a nyolcadikosoknál magyarból 33 pont, matekból 21 pont volt. 50 pontot csak néhányan érnek el – országos szinten.

Ha még nem gyakoroltatok együtt, akkor ideje belenézned egy-egy felvételi tesztbe matekból és/vagy magyarból, esetleg próbáld megcsinálni te magad is a kettőt 2 x 45 perc alatt!

Láthatod, hogy nem hagyományos tesztekről van szó. Ezek feladatsorok a tudást többnyire nem úgy kérik számon, ahogyan azt általában az iskolai dolgozatokban megszokta a gyereked.  

Az Oktatási Hivatal honlapján fel vannak sorolva a témakörök, amelyek szerepelnek felvételi tesztekben. Ezeket az iskolában gyakran időbeli eltéréssel, külön-külön anyagrészekként tanulják. A felvételin ezek egymással kombinálva jelennek meg a legtöbbször oly módon felépített feladatokban, ahogyan azokkal a tankönyvekben vagy a tanórákon nem találkoznak.

Ilyenek például a diagramokkal kapcsolatos vagy a szöveges feladatok. Nem megy semmire a százalékszámítás képleteivel, ha nem érti, hogy a feladat különböző részeiben alapot, százalékértéket vagy százaléklábat jelent ugyanaz a szám (ami esetleg nem is konkrét számmal kifejezett mennyiségként van megadva, hanem például egy kördiagramban középponti szögként ábrázolják, és aránypáral számolható ki.) Kevés az is, ha ugyan rutinosan old meg egyenletet, de nem képes a feladatok szövegét műveletekre átkonvertálni, azaz egyenletben felírni.

A magyar tesztekben hasonló a helyzet: esetenként egy feladaton belül meg kell találnia adott szófajú és/vagy szóképletű és adott hangrendű szavakat, egyúttal meg is kell találnia egy táblázatban, hogy azok milyen mondatrészi funkcióban vannak, vagy épp melyik mássalhangzótörvény vonatkozik. Vagy: hiába tud értőn olvasni; kaphat a szövegértésben olyan körmönfont módon megfogalmazott kérdéseket, hogy repül miatta 4-5 - alkalmasint nagyon sokat érő - pont. De a legtöbb gyereknek (és felnőttnek) sok gyakorlásra van szüksége ahhoz is, hogy például adott mondatszámú, nyelvhelyességében, helyesírásában és külalakjában kifogástalan fogalmazást írjon tíz perc alatt adott témában.

Ha átlagon felül szeretne teljesíteni, akkor nagyon fontos

-          tudja biztosan az alapokat

-          képes legyen egymásra építeni a tanultakat

-          legyen feladatmegoldási rutinja (akkor is megértse, hogy mire kérdez rá a feladat, ha az szokatlan módon van megfogalmazva)

-          jól tűrje a stresszt (vizsgaszituáció, szorít az idő)

-          érzelmileg támogató hátteret tudjon maga mögött

 

Sajnos az utolsó kitétel nem egyértelmű sok szülő és tanár kolléga számára . A következő felvételivel való posztban erről olvashattok.

 

„Te leszel még, amikor én felnőtt leszek?”

 

Kezdett véget érni a kisgyermekkora. A kérdése pontosan ezt jelezte.

Drámai sejtések világosodtak meg fokozatosan a kis elméjében, és óriási teherként nehezedtek rá. Kapaszkodott belém, sírt és ölelt – félt. Kinőtte a kisgyermekkor időtlenségét: végérvényesen világossá vált számára, hogy nem az örökös jelenben élünk, és ennek következménye van.

Hat éves volt ekkor. Tudott már olyan emberekről, akiket ugyan még látott az életében, de többé nem találkozhatott velük. „Többé nem”.

Lesett neki, hogy mi, a szülei is ilyenek lehetünk, azaz ilyenek vagyunk. Halandók.

 

Nem segített igazán az óvodában a születésnapjain elhangzó mese sem, ami arról szólt, hogy angyalként élünk fenn az arany házikóban, és amikor megszületünk, az azt jelenti, hogy eljövünk a szüleinkhez. Rájött, hogy mi, a szülei sem örökösen vagyunk itt; hogy valamikor mi is lejöttünk a szüleinkhez – és egyszer visszamegyünk. Élt ugyan benne valamiféle elképzelés arról, hogy „csak” a testünk enyészik el, és a lelkünk és szellemünk valamilyen módon tovább él („angyalként”), de nem nyugtatta meg az a „csak”. Sőt. Továbbgondolta, hogy ha újra angyallá változik, akkor lehet, hogy már nem ugyanúgy jön le hozzánk, vagy esetleg valami egészen más következik.

 

„Anya, én egészben Én magam vagyok, a testem és a láthatatlan részem is! Nem akarok meghalni. És nem akarom, hogy te meghalj.”

 

Mit jelent egy felnövő kisgyereknek a test és a szellem kettőssége? A végesség?

Alapvetően ugyanazt a dilemmát, amit felnőtteknek – hitbéli és egyéb meggyőződéstől, beállítódástól függetlenül. Amióta világ a világ, ezek az élet alapvető kérdései. Sokféle válasz született rá, de a kérdés ugyanaz marad. Török Sándor olyan szépen írja le, hogy a gyerekek nem csinálnak mást, mint keresetlen formában ezekre kérdeznek rá. Nem tudnak nem rákérdezni. (A felnőttek már hajlamosak félretolni, elnyomni, „elfelejteni”).

 

Mit is mondhattam volna?

Nem adhattam könyörtelen választ egy hat évesnek, de nem is hazudhattam. Az hosszú távon fájdalmasabb lett volna neki.

Mellette voltam szeretéssel, megnyugtató jelenléttel, amiben benne volt az, hogy „Igen, nem leszek örökké”, és az is, hogy „Most itt vagyok melletted, nagyon szeretlek és mindent megteszek, hogy nagyon-nagyon sokáig itt lehessek veled.” Beszéltem neki arról, hogy lesz idő, amikor én már olyan öreg leszek, hogy kicsit vágyni is fogok vissza az arany házikóba.

 

Azóta eltelt tíz év. Ma már arról is tudunk beszélgetni, hogy milyen átok lenne a halhatatlanság. A végesség tudata persze ott van, és szorongat – ezt nem hallgatjuk el most sem. Elfogadjuk, hogy valamikor meg kell válnunk egymástól bizonyos értelemben. (Ez az anyaság legnehezebb része, nem a nem az évekig tartó kialvatlanság.)

 

Persze nem mindegy, hogy mikor megy vissza az ember az arany házikóba. Mindig megígérem, hogy nagyon vigyázok magamra.

 

És összebújunk.

Amikor csak lehet.