Kezdett véget érni a kisgyermekkora. A kérdése pontosan ezt jelezte.
Drámai sejtések világosodtak
meg fokozatosan a kis elméjében, és óriási teherként nehezedtek rá. Kapaszkodott
belém, sírt és ölelt – félt. Kinőtte a kisgyermekkor időtlenségét: végérvényesen
világossá vált számára, hogy nem az örökös jelenben élünk, és ennek
következménye van.
Hat éves volt ekkor. Tudott már
olyan emberekről, akiket ugyan még látott az életében, de többé nem találkozhatott
velük. „Többé nem”.
Lesett neki, hogy mi, a szülei
is ilyenek lehetünk, azaz ilyenek vagyunk.
Halandók.
Nem segített igazán az óvodában
a születésnapjain elhangzó mese sem, ami arról szólt, hogy angyalként élünk
fenn az arany házikóban, és amikor megszületünk, az azt jelenti, hogy eljövünk
a szüleinkhez. Rájött, hogy mi, a szülei sem örökösen vagyunk itt; hogy
valamikor mi is lejöttünk a szüleinkhez – és egyszer visszamegyünk. Élt ugyan
benne valamiféle elképzelés arról, hogy „csak” a testünk enyészik el, és a
lelkünk és szellemünk valamilyen módon tovább él („angyalként”), de nem nyugtatta
meg az a „csak”. Sőt. Továbbgondolta, hogy ha újra angyallá változik, akkor
lehet, hogy már nem ugyanúgy jön le hozzánk, vagy esetleg valami egészen más
következik.
„Anya, én egészben Én magam
vagyok, a testem és a láthatatlan részem is! Nem akarok meghalni. És nem
akarom, hogy te meghalj.”
Mit jelent egy felnövő
kisgyereknek a test és a szellem kettőssége? A végesség?
Alapvetően ugyanazt a dilemmát,
amit felnőtteknek – hitbéli és egyéb meggyőződéstől, beállítódástól
függetlenül. Amióta világ a világ, ezek az élet alapvető kérdései. Sokféle
válasz született rá, de a kérdés ugyanaz marad. Török Sándor olyan szépen írja
le, hogy a gyerekek nem csinálnak mást, mint keresetlen formában ezekre
kérdeznek rá. Nem tudnak nem rákérdezni. (A felnőttek már hajlamosak
félretolni, elnyomni, „elfelejteni”).
Mit is mondhattam volna?
Nem adhattam könyörtelen
választ egy hat évesnek, de nem is hazudhattam. Az hosszú távon fájdalmasabb lett
volna neki.
Mellette voltam szeretéssel, megnyugtató
jelenléttel, amiben benne volt az, hogy „Igen, nem leszek örökké”, és az
is, hogy „Most itt vagyok melletted, nagyon szeretlek és mindent megteszek,
hogy nagyon-nagyon sokáig itt lehessek veled.” Beszéltem neki arról, hogy
lesz idő, amikor én már olyan öreg leszek, hogy kicsit vágyni is fogok vissza az
arany házikóba.
Azóta eltelt tíz év. Ma már
arról is tudunk beszélgetni, hogy milyen átok lenne a halhatatlanság. A
végesség tudata persze ott van, és szorongat – ezt nem hallgatjuk el most sem. Elfogadjuk,
hogy valamikor meg kell válnunk egymástól bizonyos értelemben. (Ez az anyaság
legnehezebb része, nem a nem az évekig tartó kialvatlanság.)
Persze nem mindegy, hogy mikor
megy vissza az ember az arany házikóba. Mindig megígérem, hogy nagyon vigyázok
magamra.
És összebújunk.
Amikor csak lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése