Anya, Apa és kedves család!
Minap olyasmit mondtatok, hogy én
egy kicsi zsarnok vagyok.
Naná.
Elmondom azért, hogy amikor
megszülettem, fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó.
De rájöttem.
Korán észrevettem,
hogy ha ügyes vagyok és kitartó, akkor tudom irányítani a viselkedéseteket. Olyankor
is ám, amikor pedig nektek, felnőtteknek kellene az enyémet irányítani. Hiszen
nekem is arra lenne szükségem. Én ugyanis azzal még nem vagyok - és sokáig nem is
leszek – tisztában, hogy mi az igazán jó nekem. Ezt csak fokozatosan tudnám
megtanulni a segítségetekkel. Gyakran csak azt érzem, hogy nagyon akarok
valamit.
Hogy mivel tudok rátok hatni a
legjobban?
Azzal, ha féltek tőlem vagy megsajnáltok.
Kitapasztaltam azt is, hogy megijedtek,
ha odakiabálom, hogy „Nem szeretlek!”, - és akkor visszaadjátok a telefont vagy
nézhetem tovább a tévét.
Kínosnak
érzitek a család vagy a többi ember előtt, ha sírok? Asszem’ ilyenkor szégyent éreztek, hogy rossz
szülőnek tart benneteket a többi felnőtt, mert nem tudtok elhallgattatni.
Olyan is gyakran van, hogy nem
meritek felvállalni a konfliktust velem más emeberek társaságában. Ez az én
pillanatom! Sürgetlek benneteket, élvezem, hogy igyekeztek, ettől fontosnak
érzem magam.
Az nagyon béna, amikor eljátsszátok
a türelmest, és mesterségesen meglágyított hangon beszéltek hozzám holott
szívetek szerint már erősebben rám szólnátok, vagy lekennétek egy pofont. Ilyenkor érzem, hogy hamis a
hangotok, épp ezért nem hallgatok rátok. Nekem ilyen helyzetekben nem az jön
le, hogy türelmesek vagytok, hanem az, hogy a hangotok nem azt tükrözi,
amit éreztek. Az őszintétlenségetek azt üzeni nekem, hogy gyengék vagytok.
Márpedig nekem arra van szükségem,
hogy nyugodtak, de erősek legyetek. Hogy mindig érezzem: meddig mehetek, és az
erőtök meg is véd.
Észrevettétek, hogy még akkor is többes számban beszéltetek magatokról és rólam, amikor én már rég nem voltam összenőve veletek? Ez is az én malmomra hajtja a vizet. Figyeljetek: ha úgy akartok megtiltani dolgokat, hogy azt mondjátok: „Ilyet nem csinálunk!”, akkor én arra én azt mondom magamban: „Lehet, hogy Ti nem csináljátok, de Én igen.” Beszéljetek hozzám úgy, mint egy másik önálló emberhez. Úgy tanulom meg, hogy én is képes vagyok csinálni dolgokat, és nem mindig kell titeket ugráltatnom (szó szerint és átvitt értelemben is).
Kedvemre való, hogy mindenről megkérdeztek. Bár nem tudom, hogy mit mondhatnék ezekről a felnőtt dolgokról (nem is értem, hogy miről kérdeztek), de ha már így van, hát akkor kezembe veszem a döntést, ha ti képtelenek vagytok rá.
Hogyan jutottunk idáig?
Amikor megszülettem, teljesen én
irányítottam. Ez természetes és helyénvaló volt. Anya, akkor a te életed
azonnal és teljes egészében az én szükségleteim kielégítéséről szólt. Bár nem
tudtam róla, kénytelen voltam irányítani, hiszen ha nem kaptam volna enni, nem
tettetek volna tisztába, és nem öleltetek volna engem, akkor elpusztulok. Azonnali
segítségért kiáltottam, hogy azt tanulhassam meg: ha szólok, van segítség.
Csak hát ahogy növök, nem veszitek
észre: mikor van az, hogy segítséget kérek, és mikor van az, hogy kiveszem a
kezetekből az irányítást. Én sem tudok róla, teljesen ösztönösen csinálom. Ti vagytok az akvárium, én a víz: ha az erőtök láthatatlanul de stabilan nem vesz körül, akkor addig folyok, amig lehet. Amíg engeditek.
Hagyjátok, hogy szétfolyjak teljesen?
Hogy "fáradtak vagytok"...
Nem érdekel.
De képzeljétek, majd lesznek
unokáitok. Ilyenek, mint én. Nekem nála fontosabb dolgom lesz mindig: magammal
kell foglalkoznom. Ezért sokszor fogom őket rátok hagyni….
Örültök ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése